2017. szeptember 22., péntek

Vukovich György (1929. június 1. – 2007. szeptember 22.)

10 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Vukovich György, statisztikus, demográfus, a KSH elnöke. A népességtudomány számos területével foglalkozott. Módszertani jellegű írásokat közölt a demográfia egyetemi oktatásáról, a népszámlálásról, a népességi optimumról, a népesség-előreszámításról, az abortusz hatásairól és a demográfiai paraméterek hiányos adatokból való becsléséről. Foglalkozott a reprodukció elemzésének módszereivel, a termékenységi görbével, a nupcialitás kérdéseivel (a házassági táblákkal, a házasodási mozgalommal, a házasodás társadalmi különbségeivel és a házassági mobilitással), valamint az arab országok demográfiájával. Az első magyar népességtudományi tankönyv, az 1964-es Bevezetés a demográfiába több fejezetének szerzője volt. Az 1980-as évektől behatóan foglalkozott a hazai és a nemzetközi népesedéspolitika problémáival. Felhívta a figyelmet a népesedési folyamatok politikai befolyásolásának jelentőségére, a túlnépesedés és az elöregedés társadalmi és gazdasági veszélyeire. A magyarországi 30–59 évesek kedvezőtlen mortalitási mutatóit a helytelen életmóddal, a második gazdaságban való intenzív részvétellel, a dohányzással, az alkoholfogyasztással és a környezeti ártalmakkal magyarázta. 1993-as számításai szerint a népességszám stabilizálódása helyes kormányzati intézkedésekkel 2020-ra lett volna elérhető. A kormány 1993-ban elfogadott népesedéspolitikai határozata részben a témáról 1991-ben publikált tanulmányán alapult. Társadalomstatisztikai munkásságának kiemelkedő dokumentumai a társadalmi átrétegződéssel, a lakásszociológiával és az alkoholizmussal kapcsolatos tanulmányai. Részt vett a környezetstatisztikai kutatások magyarországi megindításában. 1977-ben megvédett kandidátusi értekezése a népesség és környezete kölcsönhatásai vizsgálatának módszertani vonatkozásaival foglalkozott.


Hivatali elnökségének éveiben a rendszerváltással együtt járó nehézségek dacára is sikerült megőriznie a statisztikai munka színvonalát, és több területen is megújítania azt: ekkor vezették be a reprezentatív módszereket a gazdaságstatisztikában, újult meg a kiskereskedelmi statisztika, és indultak el a rendszeres mintavételes munkaerő-felvételek. Nyilvánossá váltak a korábbi évtizedekben szolgálati használatra készített vagy (szigorúan) bizalmasnak minősített kiadványok, köztük az 1956-os áldozatokról, illetve a forradalom után emigráltakról szóló kötetek. 1992 novemberében zajlott le a „korábban politikai okból elbocsátott és sérelmet szenvedett munkatársak” rehabilitálása. Ugyanebben az évben ünnepelte a hivatal fennállása százhuszonötödik évfordulóját. 1993 áprilisában fogadta el az Országgyűlés a rendszerváltás utáni első, sorban hatodik statisztikai törvényt. Vukovich György nevéhez főződik az Eurostat és a KSH között 1994. január 17-én aláírt egyezmény, amely rögzíti a hivatalos statisztika szerepét a demokráciában. Vezetői időszaka alatt és után is következetesen kiállt a hivatalos statisztika függetlensége mellett

Forrás: Rózsa Dávid – Rózsa Gábor: Vukovich György. In: Portrék a magyar statisztika és népességtudomány történetéből. Életrajzi lexikon a XVI. századtól napjainkig. Főszerk.: Rózsa Dávid. Budapest, 2014, KSH Könyvtár. 746–748. p.   

2017. szeptember 17., vasárnap

Schnierer Gyula (1832. július 8. – 1902. szeptember 17.)

115 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Schnierer Gyula, jogász, egyetemi tanár. Megszervezte a magyarországi iparfelügyelői szolgálatot, amelynek több éven át vezetője is volt. Ebben a minőségében jelentős szerepe volt az iparfelügyelőkről, a vasárnapi munkaszünetről, a szabadalmakról és a védjegyekről szóló törvények megalkotásában is. 1890-ben harmadmagával képviselte Magyarországot a Berlinben megrendezett első Nemzetközi Munkásvédelmi Kongresszuson, amelyen az egyik szakosztály elnöke lett. Számos jogtudománnyal és statisztikai kérdésekkel foglalkozó írást publikált. Cikkei megjelentek többek közt a Jogtudományi Hetilapban, a Jogtudományi Közlönyben, a Központi Értesítőben és a Nemzetgazdasági Szemlében

Forrás: Derzsy Márk: Schnierer Gyula. In: Portrék a magyar statisztika és népességtudomány történetéből. Életrajzi lexikon a XVI. századtól napjainkig. Főszerk.: Rózsa Dávid. Budapest, 2014, KSH Könyvtár. 621. p.    

2017. szeptember 8., péntek

Benisch Artúr (1881. szeptember 20. – 1972. szeptember 8.)

Magyar Figyelő 1914/2
45 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Benisch Artúr, tanár, tanügyi szakember, közigazgatási és kisebbségi szakértő, statisztikus. Érdeklődése két nagy területre terjedt ki: egyrészt a nemzetiségi kérdésre, aminek alapjául a német gyökerő család mellett az szolgált, hogy gyerekkorát soknemzetiségű területeken töltötte, másrészt pedig a földrajzi, közigazgatási kérdésekre. Több írása jelent meg iskolapolitikai és történeti statisztikai témákról is. Munkája hatékonyságát segítette, hogy kitűnően tudott németül, kutatásai miatt pedig megtanult olaszul, franciául, spanyolul, angolul és horvátul is. Hosszú élete során önálló művei mellett számos cikket, tanulmányt írt a vidéki és fővárosi közéleti és szakmai sajtóorgánumok számára is, így írásai többek között megtalálhatók a Szlavóniai Magyar Újság, a Magyar Figyelő, a Délmagyarország, a Magyar Paedagogia, a Huszadik Század, a Történeti Statisztikai Közlemények, a Jogtudományi Közlöny, a Magyar Statisztikai Szemle és az Állam és Igazgatás hasábjain. A KSH az 1960-as évek első felében megbízta egy helységnévtár elkészítésével, amellyel 1966-ban készült el. Ez volt utolsó nagyobb munkája.

Forrás: Kovács Csaba: Benisch Artúr. In: Portrék a magyar statisztika és népességtudomány történetéből. Életrajzi lexikon a XVI. századtól napjainkig. Főszerk.: Rózsa Dávid. Budapest, 2014, KSH Könyvtár. 101102. p.    

2017. szeptember 6., szerda

Csahók István (1941. március 2. – 2002. szeptember 6.)

15 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Csahók István, közgazdász, statisztikus, a KSH könyvtárának főigazgatója. Kutatói pályája kezdetén makroszintű elemzéseket és rövid távú prognózisokat készített a pénzügyi folyamatok, a pénzforgalom, a pénzfelhalmozás és az állami költségvetés kérdéseivel kapcsolatban. Írt a biztosítási pénzalapképzés közgazdasági vonatkozásairól, a biztosítások sajátosságairól és funkcióiról is. Gazdaságkutatóként megkezdett publikációs tevékenységét szakstatisztikusként, majd könyvtári vezetőként jelentős mértékben kiterjesztette. 1983 februárjában a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat igazgatóhelyettese lett. 1983. szeptember 1-jétől igazgatói, 1985. február 1-jétől haláláig főigazgatói rangban irányította az intézmény munkáját. Élete utolsó éveiben a magyar statisztikatörténetre is kiterjedt érdeklődése.

Forrás: Rózsa Dávid: Csahók István. In: Portrék a magyar statisztika és népességtudomány történetéből. Életrajzi lexikon a XVI. századtól napjainkig. Főszerk.: Rózsa Dávid. Budapest, 2014, KSH Könyvtár. 142143. p.

2017. szeptember 3., vasárnap

103 éve született Homoki Nagy István


1914. szeptember 2-án született Homoki Nagy István rendező, ismert és elismert természetfilmes. A dédszülők elbeszélései szerint a család ősi fészke a Tiszaföldvár melletti Homok település volt. Innen származik a család előneve. A rendező ifjúsága Kecskeméten, Kiskunfélegyházán telt. Kecskeméten nagynénje, aki az akkori Mátyás téri iskolában tanított, néhányszor bevitte magával a kisfiút, és egyszer, amikor megkérdezték a gyermeket, hogy tetszik neki az iskola, ő így felelt: „Nagyon szép, de nem nekem való.” A kamaszodó Homoki figyelme egyre inkább a természet, ezen belül is a madarak megismerésére irányult. Természetszemléletének fejlődését nagymértékben előre lendítették a körösladányi nyaralások (itt laktak keresztszülei), de nyaranta Mezőtúron is sok időt töltött. Kecskeméten 1928-ban kapta első fényképezőgépét, első állatfotója egy bernáthegyi kölyökkutyáról készült. 1931-ben költözött a család Kiskunfélegyházára, a családfő itt kapott közjegyzői állást. Apja nyomdokain haladva jogászi diplomát szerzett Szegeden 1938-ban, később ügyvédként dolgozott. Kiskunfélegyháza roppant gazdag élményekkel, egész életét meghatározó motívumokkal indította el életútján. Itt fényképezte le 1937-ben a szíriai fakopáncs első példányát Magyarországon, és itt bontakozott ki szerelme első felesége, Bencsik Olga iránt (1940-ben kötöttek házasságot).

Szenvedélyes természetfotósként főleg a madárvilágot tanulmányozta. Igazi tudományos munkája az egyetemi évek után kezdődött, a Természettudományi Múzeum Madártani Intézetétől kapott megbízásokat. 1942-ben Homokit Hermann Ottó emlékéremmel tüntették ki. 1947-ben jelent meg a Szárnyas vadászmesterek című fotóalbuma 150 fotóval. 

1942-ben született meg Homokiék első gyermeke, Mária, majd 1943-ban Katalin és 1945-ben Klára. A háború után állást kapott a Természettudományi Múzeumban, de így csak hétvégenként láthatta Monoron élő családját. Közben megszületett fia, István is, majd ötödik gyermeke Olga. Homoki és felesége végül 1950-ben elváltak. 

1949-től félállásban a Mafilmhez került, 1954-től rendezői besorolásban dolgozott. Felesége, Zsoldos Zsuzsa egyszerre segédoperatőrként és asszisztensként vállalt szerepet az életmű kiteljesedésében. Legismertebb filmje, a Gyöngyvirágtól lombhullásig, óriási világ- és közönségsikert aratott. A Velencei Filmfesztiválon Nagydíjat nyert, európai világvárosok rádióadói heteken át elismeréssel méltatták. Természetfilmjei mindenekelőtt az élővizek mikrovilágát mutatják be. Világhírüket annak köszönhették, hogy a rendező, aki biológiai, etológiai, geológiai (átfogó természettudományos) ismeretekkel vértezte fel magát, operatőrként is kivételes türelemmel állította be jeleneteit, személyes viszonyát is kifejezte a bemutatott tárgy iránt. Homoki Nagy mozgóképei hiteles megörökítői hazánk természeti viszonyainak, növény- és állatvilágának. 

A Homoki-filmek óriási értéke nem csak szemet, lelket gyönyörködtető és tudást gyarapító tényezőiben rejlik. Felbecsülhetetlen a természeti értékeinket megőrző, rögzítő szerepe. Azóta kihalt, hazánkból eltűnt állat-és növényfajok, a ma már végtelenségig tönkretett erdők, kiszárított mocsarak, elmocsarasodott tavak, stb. örökítődtek meg filmjein, melyeket már csupán ennek alapján ismerhetünk meg. Még a rendező életében vitát kavart olykori játékfilmes megközelítésmódja, beavatkozási technikája, antropomorfnak ható állatábrázolása. Néhányan kritikával illették a rendezőt, mert betanított állatok, állatszínészek is szerepeltek filmjein. A filmek értékéből, a valóságábrázolás hűségéből ez semmit nem von le. Alkalmazásuk hatalmas segítséget jelentett a stábnak, hiszen időt takarítottak meg ezzel. 

Hosszú betegség után úgy tűnt, meggyógyult, filmezett is, de pszichikailag sosem jött rendbe. A hetvenes évek közepétől egyre kevesebbet tudott dolgozni. Habár betegsége gyógyíthatatlan volt, komoly terveket szőtt a természetfilmezés terén. Sajnos azonban egyre többször és egyre hosszabban szorult kórházi kezelésre. 1979. december 14-én adta vissza lelkét Teremtőjének. 

Díjai: Kossuth-díj (1952), érdemes művész (1955). 

Könyvtárunk folyosói vitrinkiállítással adózik Homoki Nagy István emlékének. 

Válogatott filmográfia: 
  • A Kis-Balaton nádrengetegében (1949) 
  • A löszfalak madarai (1950) 
  • Egy kerecsensólyom története (1950) 
  • Vadvízország (1951) 
  • Gyöngyvirágtól lombhullásig (1953)
  • Cimborák/Nádi szélben (1956) 
  • Jó reggelt, Pirike! (1960) 
  • Hej, csóka… (1963) 
  • A barna legényke (1964) 
  • Pletyka délutánja (1965) 
  • Napfényes kertekben (1967) 
  • Macskakaland (1968) 
  • Plútó és Puck–történetek (1972–1978) 
Források: 
– brie –

2017. szeptember 2., szombat

A nagy londoni tűzvész

 1666. szeptember 2-án kezdődött az a nagy londoni tűzvész, amelyben London mintegy négyötöde - kb. 180 hektár, 87 templom és 13 200 ház - vált a tűz martalékává (és ezzel örökre megváltozott a Temze-parti metropolis arculata), de csak kevesebb, mint húszan vesztették életüket. A tűz egy pékségben tört ki, majd a szárazság, az erős szél és a városi hatóságok hanyagsága miatt gyorsan terjedt. Végül négy nap alatt sikerült megfékezni. 

Az angol főváros házainak jelentős része ekkor még a római korban emelt falon belül helyezkedett el, tölgyfából épült, a londoniak pedig – az eső és a hideg ellen – az ugyancsak gyúlékony kátrányt alkalmazták szigetelőanyagnak. Mindamellett a lakóépületek túlságosan közel épültek egymáshoz, az utcák szűkösek és nehezen járhatóak voltak, ami a tűzvédelem szempontjából kifejezetten előnytelennek bizonyult. A tűzveszélyhez egyébként a népesség felduzzadása is hozzájárult, a városba áramló szegényebb népesség ugyanis semmibe vette azokat a rendeleteket – például a zsúpfedél használatának tiltását –, melyeket a korábbi szerencsétlenségek miatt hoztak. London középkorias viszonyait az is jól jelzi, hogy az 1666-os tűzvész előtti esztendőben szörnyű pestisjárvány tört ki, amit gyakorlatilag csak a város elpusztulása szüntetett meg teljesen. 

A tűzfészek közelében feküdtek a kikötő raktárépületei, ahol rengeteg gyúlékony holmit őriztek: spirituszt, szenet, lámpaolajat, gyertyákat. Ezek hatalmas robbanásokat okoztak, a szerteszálló parázs pedig több száz másik épületet is felgyújtott. Mivel az 1666. év nyara szokatlanul forró és száraz volt, a repdeső szikrák pillanatok alatt lángba borították a túl szorosan épült házakat, és néhány óra alatt beborították London városát. A szűk utcákon az oltás amúgy is igen nehéznek bizonyult, de a fejleményeket látva a lakosság inkább a Temzében és a város szélén fekvő dombokon keresett menedéket. A város polgármestere, Sir Thomas Bloodworth és a parancsnoksága alatt álló karhatalom lényegében tehetetlenül kellett végignézze a város pusztulását. 

Szeptember 6-án aztán, miután a keleti szél végre elcsendesedett – és az épületek nagy része elporladt –, a katonaságnak sikerült körülzárnia a lángokat, és hamarosan eloltották a várost elemésztő tüzet. 

Források: 
– brie –

2017. szeptember 1., péntek

95 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Pecz Samu

1922. szeptember 1-én hunyt el Pecz Samu műépítész, műegyetemi tanár, aki olyan épületek tervezésében vett részt – többek között –, mint a Központi Vásárcsarnok vagy éppen a Budapesti Műszaki Egyetem Központi Könyvtárának épülete; de Budapesten kívül is dolgozott, tervezett épületet Debrecenben, Beregszászon, Ungváron és Fiumében is. 

Pecz Samu 1854. március 1-én született Budapesten. A budapesti műszaki főiskola után a stuttgarti műegyetemen folytatta tanulmányait; Theophil Hansen tanítványaként két évig a bécsi Művészeti Akadémián is képezte magát. Már egyetemi évei alatt elnyerte a rangos Preis Stipendiumot, ami a legjelentősebb építészhallgatói díj volt akkoriban. Dolgozott Schulek Frigyes, Hauszmann Alajos és más rangos korabeli építészek mellett is. 1887-ben kinevezték az ókori építészet magántanárává a Műegyetemen, majd 1888-tól haláláig a Középítéstan 1. számú Tanszék professzora volt. Jelentős szerepe volt a vasszerkezet magyarországi elterjesztésében, építészeti alkalmazásának kiterjesztésében. Tagja volt több jelentős szakmai szervezetnek, emellett több jelentős szakirodalmi munka alkotója. 

Pecz Samu minden épületén feltűnik, hogy milyen jártassággal alkalmazta a gótika korának szerkezeteit-formáit. Felkészültségét legjobban talán a Szilágyi Dezső téri református templom épülete mutatja. Több rangos építészeti tervpályázaton nyert I. díjat. Munkáinak legtöbbjét pályázati sikereinek köszönhette. A Szépművészeti Múzeumra kiírt tervpályázatot is ő nyerte el 1899-ben, de végül – a tér összhangjára való hivatkozással – a megbízást Schickedanz Albert kapta. Pecz teherbírása hatalmas volt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy ugyanebben az évben készítette el a lipótvárosi zsinagóga építésére meghirdetett pályázat terveit is. A Városligeti evangélikus templom és gimnázium terveit az ő nevével fémjelezhetjük. 

Úttörőként használt új anyagokat és szerkezeteket. A Központi Vásárcsarnokban a vasszerkezetet teljesen új szemlélettel alkalmazta. A vasszerkezet által megkövetelt tiszta tömegforma kivetül az épület külső képére. Az épület egységei között harmonikus rend alakult ki. Szemlélete segítette abban, hogy az addig csak mérnöki szerkezetként alkalmazott vasszerkezeteket építészként formálja meg. 


Pecz Samu szobrát 1929. június 29-én a Szilágyi Dezső téren állították fel. 

Jelentősebb munkái (többek között): 

18931896. Budapest, Központi Vásárcsarnok
18921896. Budapest, I. kerület, Szilágyi Dezső téri református templom 
1898. Budapest VIII. kerület, Múzeum körút – Gólyavár 
1900. Beregszász, Állami Főgimnázium 
19011902. fiumei Tengerészeti Akadémia 
1902. Ungvár, reáliskola 
19031905. Budapest, VII. kerület, Városligeti fasor 19., Evangélikus templom és gimnázium 
1909. Budapest, XI. kerület, Műegyetem: a könyvtár, a műszaki mechanika, a mechanikai technológia, a géplaboratórium, a központi gépház épülete 
19091912. Budapest, VIII. kerület, Nagyvárad tér – Üllői út 121. kislakásos bérház 
19131926. Budapest, I. kerület, Bécsi kapu tér, Országos Levéltár (befejezte: Nagy Károly) 

Pecz Samu épületeinek anyagszerűségével és a felhasznált szerkezetek őszinte megmutatásával vált ki kortársai közül. Művei nyerstégla architektúrájú kora gót szellemben fogantak, a mesterségbeli kivitel különös gondosságával, amely egyes szakmai vonatkozásaiban a haladóbb szellemű konstruktív felfogás úttörője volt. 

Források (és egyben ajánlott irodalom): 
  • A magyarországi művészet története 6/1-6/2. kötet. Magyar Művészet 1890-1919. Akadémia Kiadó, Budapest 1981.p. 198-199. 
  • Gerle János – Ferencfy Kovács Attila – Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete. Szépirodalmi Könyvkiadó – BONEX, Budapest 1990. p. 154. 
  • Gerle János: A századforduló. Városháza, Budapest 2001. 62 p. 
  • Lajta Edit (szerk.): Művészeti kislexikon. Akadémia Kiadó, Budapest 1973. p 469. 
  • Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC11587/11997.htm 
  • Nagy Gábor: Budapesti vásárcsarnokok a századfordulótól napjainkig. 
  • Pecz Samu, a városépítő. http://manda.blog.hu/2014/02/28/pecz_samu_a_varosepito 
  • Pecz Samu. https://hu.wikipedia.org/wiki/Pecz_Samu 
  • Rados Jenő: Magyar építészettörténet. TERC, Budapest 2013. 
  • Szegő György – Haba Péter: 111 év – 111 híres ház, B+V Kiadó, Budapest 2003. 
  • Zádor Anna – Genthon István (szerk.): Művészeti lexikon 3. kötet L – Q. Akadémiai Kiadó, Budapest 1967. p. 723 
– brie –